Nem tudom kiverni a fejemből azt a pillanatot.
Emlékszem, hogy vártam egész nap, hogy találkozhassak vele. Este jött be a városba, de akkor sem hozzám, hanem egy barátjához. Megrögzött tervem volt, hogy ma kivételesen nem sírva megyek haza, amiért azt érzem: valami nincsen rendben.
Leült egy padra és nem szólt hozzám. Aznap sokat utazott, gondoltam talán csak fáradt. Tudtam, hogy ezzel csak magamat csapom be, de attól még reménykedtem. A buszpályaudvar tele volt emberekkel... legtöbbjük barát. Mind mosolyogtak... de ő csak ült csendben és az órát bámulta. Egyre többször és többször pillantott rá, amikor pedig felnézett fájdalmasakat sóhajtott. Egyszer sem nézett rám.
Valahányszor megkérdeztem mi baja a válasza csak annyi volt, hogy fáradt. Mikor a barátja szólt hozzá életvidámságot vettem észre a hangjában. Saját magamra ismertem benne... pontosan tudtam, hogy mire készül és hogy mit szeretne nekem mondani, ha lenne bátorsága hozzá - hiszen nem egyszer éltem át ugyanezt.
Félre hívtam egy paddal arrébb, mondván: beszélnem kell vele. Megkérdeztem, hogy mi a baja. Nézett mindenfelé, a fejem fölé is... csak éppen a szemembe nem. Ismét csak azt a választ kaptam, hogy fáradt... és akkor megint az órára nézett. Láttam rajta, hogy már nem akarja elmondani, hiszen 20 perce van a busza indulásáig. Közelebb léptem és megkértem könnyes szemekkel, hogy mondja el... csak mondja el. Akkor sóhajtott egyet és belekezdett.
-Nem tudom hova tenni magam körül a dolgokat. - mondta halkan.
-És mivel kapcsolatban? - kérdeztem... bár nagyon jól tudtam: csak óvatosan próbál szakítani velem.
Elmesélte nekem, hogy nem tudott szerelmes lenni belém (ami ciki... mert nekem sikerült)... meg igazából másba sem. Mondta még, hogy nem érzi, hogy viszonozni tudná a szeretetet, amit kapott. Onnantól nem hallottam semmit... duruzsolást, ahogy mesél még, de az emlékképeinken járt az agyam. Kattogtak mindenféle dalok a fejemben és nem tudtam elhinni, amit mondott.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy én végig csak bele erőltettem az egészbe őt... de mikor egy hónappal később visszaolvastam a leveleinket beugrottak azok a képek, amik már magukkal hozták a felismerést: nem csak én voltam oda őérte.
Amit megtanultam akkor?
- Ha valaki nem szerelmes beléd, akkor még csak kavarjatok... ne mondjátok ki, hogy jártok. Később már nem lesz beléd szerelmes... csak ha kivárod, mielőtt hivatalos lenne.
- "A biztos megöl, de túléled. A remény éltet, de belehalsz."
- Átsírtam az estét, de mosolyogva ébredtem: mert eszembe jutott milyen önfeledten beszélgetett utána a többiekkel... én pedig azt akarom, hogy boldog legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése